Maşinile Domnului, trebuie să recunosc,  a fost o surpriză cât se poate de plăcută  pentru mine, însă surprinderea mi-a fost mult mai mare, când în urma unei  încercări de a mă lămuri în privinţa lui Brandon Hackett,  am aflat că Markovics Botond, cel care foloseşte acest pseudonim, are doar 34 de ani.  În timp ce-ţi citeam cartea aş fi jurat că autorul are pe puţin cincizeci şi că a adunat datele necesare scrierii acestei cărţi într-o perioadă întinsă pe 3-4 ani. Aşadar m-am înşelat când am încercat să-ţi intuiesc numărul anilor şi în concluzie s-ar putea să-mi fi făcut o idee greşită şi în privinţa perioadei sacrificate de tine pentru documentare. Spune-mi, te rog, când a început să te preocupe tema centrală din Maşinile Domnului?

La începutul lui 2007 am născocit fundalurile de bază. La început m-am gândit doar la un Pământ ajuns în apropierea unei stele pitice roşii în urma unui eveniment cosmic neobişnuit, ceea ce ar fi produs  o modificare  profundă a structurii lumii cunoscute. Apoi  brusc am avut revelaţia de a lega acestă idee de progresul tehnic accelerat şi de probabilitatea tot mai evidentă a atingerii singularităţii tehnice. Deabia după această revelaţie a început cu adevărat munca de cercetare. În cartea mea anterioară am ridicat deja problematica transumanismului , a unui posibil viitor postuman dar şi dincolo de acesta am avut nevoie de foarte multe date şi informaţii pentru a putea modela după propria-mi concepţie imaginea unei societăţi în care revoluţia tehnologică este realitate cotidiană,  să nu mai zic de ilustrarea climei schimbate şi a iluminatului diferit sub influenţa noului Soare şi a luminii roşii.

Consideri că scrierea acestei cărţi a necesitat un efort deosebit, multă munca şi multă documentaţie sau impactul evoluţiei tehnologice asupra vieţii sociale este o mai veche preocupare a ta şi acum a trebuit mai degrabă să-ţi ordonezi cunoştinţele înainte de a aşterne povestea pe hârtie?

Normal că această carte a solicitat multă muncă de cercetare. Printre altele am citit mormane de articole, analize şi eseuri despre futurologie pentru ca apoi pornind de la imensa cantitate informaţională, folosind infinitele posibilităţi oferite de genul fantastic să încerc să creez ceva unic. Dificultatea maximă a fost dată de faptul că spre diferenţă de marea majoritate a cărţilor science-fiction în care sunt prezentate lumi aflate pe un anumit nivel de dezvolatre tehnică, eu mi-am propus ca în Maşinile Domnului să ilustrez o societate aflată în continuă schimbare datorită evoluţiei tehnologice şi în final chiar să prezint un Pământ definitiv transformat.

Protagonistul cărţii este o fată.  Ai reuşit să-i creezi o personalitate credibilă, un caracter din cale afară de reuşit.  Alegerea acestui personaj a fost întâmplătoare şi personalitatea i-ai construit-o pas cu pas sau ai folosit pe cineva drept model de bază?

Nu obişnuiesc să formez caractere după persoane reale dar unele trăsături cu siguranţă le-am împrumutat de la oameni vii. Personalitatea Sofiei, caracterul ei, s-au născut şi s-au format sub influenţa mediului din carte. Ea este o fată cu un IQ mai mare decât media ca urmare a unei intervenţii genetice, motiv pentru care cei de o vârstă cu ea au respins-o. Exclusă şi nedreptăţită a devenit o persoană antisocială care încerca să ţină lumea la distanţă. Aceasta este însă doar o reacţie de autoapărare firească pentru a nu fi rănită, dar dincolo de suprafaţă dură se găseşte un sensibil suflet de femeie.

Ceea ce descrii în Maşinile Domnului este în aceaşi măsură dătător de speranţă cât şi de întristare. Omul a reuşit să cucerească nu doar stelele ci chiar întregul univers, numai că nu mai este om.  Dacă am înţeles bine asta-i părerea lui Brandon Hackett, ca scriitor. Însă în spatele fiecărui autor stă un om şi acesta deseori poate avea altă părere decât cea prezentată de dragul unei istorisiri frumoase. Întru-cât diferă ceea ce crede omul Markovics Botond despre viitor de ceea ce povesteşte Brandon Hackett?

Eu sunt de părere că nu-i de datoria autorului să ofere  învăţămintele finale mură-n gură cititorilor. Apreciez mai mult acele cărţi în care autorul permite cititorului să-şi dea seama singur ce i s-a oferit şi apoi să cadă puţin pe gânduri pe marginea celor citite. De asta am şi lăsat finalul deschis, să  decidă fiecare dacă îi place sau nu viitorul aşa cum l-am prezentat şi să ofer posibilitatea închipuirii finalului aşa cum o preferă.  Fiecare are un răspuns final diferit.

Iar asta e o temă deosebit de importantă pentru mine: până unde omul rămâne om? Chiar şi cartea mea anterioară, Decizia Postumană, s-a ocupat cu un aspect al acestei probleme, de asemeni romanul la care acum lucrez, Cartea Omului, tot întrebarea asta o are ca fundament, dar abordarea o fac dintr-un unghi diferit.  Cred că înainte de toate omul nu este un corp ci o conştiinţă. Cât timp conştiinţa mea este capabilă să funcţioneze independent, până atunci mă interesează ce ne rezervă viitorul în acest domeniu. Însă decizia dacă ne place sau nu viitorul nostru asta depinde în principal de măsura în care reuşim să păstrăm iluzia existenţei umane.

În viaţa fiecărui scriitor a fost un moment când s-a decis că el vrea să devină scriitor. Când s-a întâmplat asta în cazul tău? Ţi-a furnizat ceva anume impulsul final de a te aşeza să scri într-o lume în care marea majoritate a tinerilor nu doar să scrie dar nici măcar să citească nu mai sunt dispuşi?

Deşi am doar 34 de ani, când pentru întâia oară am luat pana în mână majoritatea oamenilor priveau calculatorul ca fiind o maşinărie mistică iar despre internet încă nimeni nu auzise. În acele vremuri pentru mult mai mulţi oameni a însemnat cititul relaxarea psihică activă. Science-fictionul m-a „infestat” devreme, pe când aveam vre-o 7-8 ani, atât prin cărţi cât şi prin filme. Dacă ţin bine minte aveam zece ani când am încercat pentru prima dată să scriu dar cum am o tendinţă spre artele vizuale după acele prime tentative, timp de şase ani mi-am manifestat pasiunea pentru creaţie exclusiv desenând  BD-uri. Apoi de pe o clipă pe alta m-am întors la scris şi în locul poveştilor desenate am încercat din nou să mă exprim în cuvinte. De atunci am ştiut că nu voi mai lăsa scrisul niciodată. Totuşi, deşi am deja nouă romane scrise, doar în ultimele două am reuşit să-mi descopăr stilul, să-mi definesc vocea.  Spre norocul meu acestea două au atras şi atenţia cititorilor, am primit critici şi păreri pozitive, încurajări care îmi semnalează faptul că sunt pe drumul cel bun.

Cu cei 34 de ani ai tăi eşti încă foarte tânăr, un gând dătator de mari speranţe fiecărui cititor al tău.  Aşa putem spera că ne vei bucura cu foarte multe cărţi bune  în anii care vin. Acum la ce lucrezi?

La un nou roman, cel cu titlul Cartea Omului. În asta specia umană va fi reprezentată de doar 8000 de oameni, aşa că fiece decizie şi faptă va avea o importanţă mult mai mare deoarece până şi cele mai mici păreri contrare vor influenţa întregul viitor al omenirii.  Inspiraţia de bază mi-au dat-o băştinaşii insulei Bikinii care au fost strămutaţi după al doilea război mondial de Marina Americană  pentru a le putea folosi insula natală ca poligon de încercare pentru bombe atomice şi bombe cu hidrogen.  Am văzut acum câţiva ani un documentar din care o imagine mi-a rămas întipărită în memorie: la băştinaşii insulei Bikinii, mutaţi pe o altă insulă, a sosit o navă militară americană cu provizii. Iar aborigenii purtau deja cămăşi hawaiene, ochelari de soare, şepcuţe de baseball şi mâncau conserve.  Adică toate simbolurile, instrumentele, obiectele  unei culturi straine au început să li se înfiltreze în viaţă.

Acest gând vreau să-l aplic întregii omeniri rămase,  asupra comunităţii celor câteva mii de oameni care după distrugerea pământului şi-au găsit adăpost în căminul unei specii misterioase, străine, care vrând –nevrând îi va influenţa deşi diferă de ei atât  cultural, biologic, cât şi genetic.

Sună foarte promiţător.  Există însă şi altfel de influenţe, cazuri când un număr relativ mic de oameni reuşeşte să-i  influenţeze  pe ceilalţi, când obiceiurile, cultura sau instrumentele le sunt preluate. Mă gândesc acum tocmai la ce ai spus: cămaşa hawaiană se poartă în întreaga lume deşi  are ca provenienţă un popor de pe o insulă nesemnificativă, tot aşa s-a preluat obiceiul purtării pantalonilor din piele de la indienii americani, să nu mai zic de faptul că o parte semnificativă a muzicii actuale provine din Africa, via America.  În concluzie cultura omenească nu va influenţa acea specie extraterestră? Dacă da, îmi pare rău de acum pentru ei…

Normal că vor exista şi astfel de influenţe, dar probabil nu în forma la care te-ai aştepta. Din moment ce culturile diferă în totalitate această influenţă va fi extrem de ciudată pentru oameni dar va influenţa puternic şi cultura străinilor. Însă nu pot divulga  concret natura acestei influenţe deoarece este tocmai una din întorsăturile neaşteptate ale cărţii. Degeaba, e greu să vorbeşti despre ceva dacă trebuie să te limitezi la generalităţi.

Sper că voi avea în curând plăcerea de a citi această nouă lucrare. Pe termen lung ce planuri ai?

Asta-i întrebarea la care pot răspunde cel mai uşor.. . Poate am eu pretenţii prea mari dar aş vrea să scriu cărţi din ce în ce mai bune.

Mulţumesc! Mult succes şi inspiraţie îţi doresc!

Iar eu îţi mulţumesc că mi-ai adresat nişte întrebări grozave.

(versiunea în limba maghiară)

Az Isten Gépei, be kell vallanom, hogy egy nagyon kellemes meglepetés volt, azonban még nagyobb volt a meglepetésem amikor rákerestem az interneten Brandon Hackettre és megtudtam, hogy Markovics Botond, aki ezt az álnevet használja csak 34 éves.  Olvasás közben megeskűdtem volna, hogy legalább ötven éves és 3-4 évig csak adatokat gyűjtött a könyvhöz. Csalodtam mikor az éveid számát probáltam kitalálni, igy hát meglehet, hogy az adatgyűjtésnek szentelt időt sem sikerült helyesen tippelnem.  Mikor kezdtél el az Isten Gépei alaptémájával foglalkozni?

2007 elején találtam ki a fő alapmotívumokat. Először csak azt tudtam, hogy a Föld egy különös kozmikus esemény hatására át fog kerülni egy vörös törpecsillag köré, ami majd alapjaiban dúlja fel az ismert világ berendezkedését. Aztán egyszerre csak egyértelművé vált számomra, hogy ezt az ötletet össze kell kötnöm a gyorsuló fejlődés és a technológiai szingularitás témájával. Amikor ez az összefüggés világossá vált, vette kezdetét a tényleges kutatómunka. Az előző könyvemben már foglalkoztam a transzhumán, poszthumán jövő lehetőségeivel, de ezen túl is rengeteg információra volt szükségem ahhoz, hogy a magam képére formálhassam a regényben ábrázolt, egyre vadabb fejlődésen keresztülmenő Föld bolygót, nem beszélve a vörös nap és vörös fény következtében megváltozott éghajlati- és fényviszonyok ábrázolásáról.

Követelt a könyv irása valami különösebb erőfeszitést, felkészülést,  avagy a tehnikai haladás impaktusa a szociális élet minden színtjére már régebben foglalkoztat és most csak a gondolatokat kellet  sorrendbe rakni és papirra vetni?

Természetesen rengeteg kutatómunkát igényelt. Többek között egy halom futurológiai elemzést, cikket és tanulmányt olvastam el, hogy aztán a felhalmozódó információhalmaz alapján a fantázia adta korlátlan lehetőségek segítségével megpróbáljak valami egyedit létrehozni. A legnehezebb az volt, hogy míg a legtöbb science fiction regény többnyire egy adott fejlettségi szinten lévő világot ábrázol, az Isten gépeiben egy folyamatos technikai fejlődésen keresztülmenő Földet kellett bemutatnom, ami ráadásul a regény végére visszafordíthatatlanul megváltozik az egyre elképzelhetetlenebb technológiák hatására.

A  főszerepet egy lány kapta az Isten Gépeiben. Szerintem elképesztően élethűre sikerült ecsetelned ezt a személyt.   Véletlen választás volt ez és a személyiségét lépésekként építetted fel  vagy egy alapmódelből formáltad?

Nem szoktam élő személyekről karaktereket formázni, de egyes személyiségjegyeket minden bizonnyal ellestem élő emberektől is. A főszereplő lány, Szófia személyiségét leginkább a regény környezete szülte és formálta. Ő egy az átlagnál intelligensebb, genetikailag módosított lány, akit társai emiatt kiskorától kezdve kiközösítenek, ez pedig egy meglehetősen antiszociális, tüskés fiatal nőt formál belőle. Ez egy olyan ösztönös védekező reakció, amivel megpróbálja távol tartani magától az embereket, és emiatt nagyon nehéz a közelébe férkőzni, azonban mélyen belül egy érzékeny női lélek lapul.

Amit az Isten Gépeiben  leírsz úgyanannyira reményt adó mint amenyire elszomoritó. Az embernek sikerül nem csak a csillagokat, hanem az egész világűrt meghóditani, de már nem ember.  Ha jól értettem akkor ez a Brandon Hackett véleménye mint regényíró. Azonban minden író mögött áll egy ember, akinek gyakran más a véleménye mint az amit egy jó történet kedvéért leír. Mennyire kűlönbözik Brandon Hackett rálátása  Markovics Botond, mint ember véleményétől?

Én abban hiszek, hogy az írónak nem az a feladata, hogy a tanulságokat az olvasó szájába rágja.  Sokkal jobban szeretem az olyan könyveket, amikor az író hagyja, hogy az olvasó maga döntse el, mit adott neki az adott történet, és hogy utána kicsit elmerengjen az olvasottakon. Ezért is igyekeztem az Isten gépeihez olyan befejezést írni, hogy mindenki önmaga döntheti el a regény végén: tetszik-e neki az ábrázolt jövő, vagy nem? Ahány olvasó, annyi válasz létezik.

Az, hogy meddig ember az ember, számomra meglehetősen fontos téma. Az Isten gépei előtti regényem, A Poszthumán döntés is ennek egy aspektusával foglalkozott, és a most íródó következő történetemben, Az ember könyvében is központi kérdés lesz, csak egy teljesen más oldalról vizsgálom a kérdést.

Számomra az ember nem elsősorban a test, hanem maga a tudat, így azt gondolom, hogy amíg a tudatom önállóan működőképes, addig érdekel, mit tartogat számunkra ezen a téren a jövő. De az, hogy az adott jövő tetszik-e, nagyban függ attól, hogy mennyire marad meg egyúttal legalább az emberi létezés illúziója.

Minden író életében van egy pillanat amikor eldönti hogy író akar lenni. Nálad ez mikor történt? Mi adta meg a végső impulzust ahoz hogy leűlj írni egy olyan világba amelyikbe a fiatalok nagyrésze nem hogy írni de még olvasni sem hajlandó?

Noha még csak 34 éves vagyok, amikor először tollat vettem a kezembe, a számítógépet a legtöbb ember még csak valamiféle misztikus masinának hitte, az internetről pedig szinte senki sem hallott. Akkortájt az olvasás még jóval több ember számára jelentette az aktív szellemi kikapcsolódást, mint most. A science fiction elég korán, 7-8 éves koromban fertőzött meg könyveken és filmeken keresztül egyidőben. Ha jól emlékszem nagyjából 10 évesen már megpróbálkoztam az írással, de mivel vizuális típus vagyok, az első kísérletek után 6 évig inkább képregények rajzolásában éltem ki alkotási vágyamat. Aztán egyik pillanatról a másikra vissztértam az íráshoz, és a rajzfüzet képregénytörténetei helyett újra szavakkal próbáltam mesélni. Ettől a pillanattól valahogy tudtam, hogy én bizony írni fogok. Viszont, annak ellenére, hogy mára már kilenc regény van a hátam mögött, csak az utolsó kettő az, amikben megtaláltam a stílusomat és a hangomat is. Szerencsére erre a két regényre az olvasók is felfigyeltek, és a rengeteg pozitív kritika és vélemény talán azt is jelzik, hogy jó úton haladok.

34 évesen még nagyon fiatal vagy,  ez meg  egy nagyon reményt adó gondolat minden olvasódnak. Igy reméljhetjük hogy még rengeteg jó olvasmánnyal örvendeztetel meg. Most mit írsz?

A következő regényem címe Az ember könyve lesz. Itt az emberi fajt már csak mindössze 8000 ember fogja jelenteni, így minden döntésnek, cselekedetnek sokkal nagyobb súlya lesz, hiszen még a legapróbb nézeteltérések is a teljes emberiség jövőjét befolyásolhatják. A regény alapfelvetését a Bikini-szigetek őslakói insprilálták, akiket az USA haditengerészete a II. Világháború után kiköltöztetett a szigetükről, hogy aztán ott atom- és hidrogénbomba kísérleteket folytassanak. Jópár éve láttam egy dokumentumfilmet, amiben megragadott egy nagyon erős jelenet: az új szigetre áttelepített őslakókhoz egy amerikai hadihajó érkezett, ami élelmet szállított nekik. Az őslakosok már hawaii inget, napszemüveget, baseball sapkát viseltek, konzerveket ettek: kezdtek beépülni az életükbe az idegen kultúra jegyei, eszközei, tárgyai.

Ezt a gondolatot akarom az egész emberi fajra kívetíteni, ahol a Föld pusztulása után a párezer túlélő egy nagyon érdekes és rejtélyes, minden tekintetben idegen faj otthonában talál menedéket, de idővel akaratlanul nagyon erős hatással lesz rájuk a minden elemében idegen kultúra, biológia és genetika.

Ez nagyon jól hangzik. Léteznek más behatások is, olyanok amikor egy viszonylag kicsi létszámú nép  szokásait, kulturáját avagy eszközeit veszik át mások habár sokkal többen vannak.  Ez  a válaszod kapcsán ötlött fel bennem, hisz a hawaii inget-például- most már mindenfelé hordják, habár kezdetben egy jelentéktelen kis sziget benszülötteinek volt a viseletük.  A bőrnadrágot az amerikai indiánoktól vettük át, a mai zene egy hatalmas részét meg Afrikából, via Amerika. Az emberi kultura nem fog hatni az ottani idegen fajra? Mert ha igen, akkor én már eleve sajnálom őket!

Természetesen az emberek is hatnak az idegenekre, de valószínűleg nem úgy, ahogy képzeled. Mivel a két civilizáció gyökeresen eltér egymástól, ez a hatás roppant furcsa lesz az emberek szemében, mert nagyon erősen befolyásolja az idegenek kultúráját is. Azonban, hogy ez konkrétan miben is nyilvánul meg, azt sajnos nem árulhatom el, mert egy fontos fordulata a regénynek. Hiába, nehéz úgy beszélni valamiről, hogy nem mondhatok semmiféle konkrétumot.

Hosszútávban milyen terveid vannak?

Erre a legegyszerűbb válaszolnom. Talán túl sok maximalizmus szorult belém, de szeretnék minél jobb regényeket írni.

Köszönöm, jó ihletet és sok sikert kivánok!

Én pedig köszönöm a remek kérdéseket!

interviu şi traducere Balin Feri